Olvasva: 56 - Szerző: Djatesz - 2010.06.27 12:33:55
Csodálva néztem
A tópartját,
És élveztem annak
Csendes nyugalmát.
Csak a halak játéka
Zavarta meg a tó vizét,
Mely csodálatos szinekben
Verte vissza a napfényét.
Ennél szeb látványt
Csupán egy leány nyujtott,
Ki a tóparton egyedül,
Csendben sétálgatott.
Hosszú fekete haját
Lágyan símogatta a szél,
S ugytünt körülötte
Még a táj is életre kél.
Lelült a parton,
És csodálta a tájat,
A homokot, a vizet,
A napot és a fákat.
A homok puha volt,
És még meleg,
Hisz a nap egész
Délután égetett.
A viz csendes volt,
Csak lágyan hulámzott,
S olykor még a leány
Lábáig is elmászott.
A nap lassan kuszott
A hegyek mögé,
Átfestve a tájat
Ridegé és sötétté.
De feljött a hold,
Elő bujtak a csillagok,
S a fák életre keltek,
Ágain bagoly huhogott.
Ekkor a lány felé indultam,
Lépéseim zaját elnyelte a homok,
De ahogy közeledtem hozzá
Szívem egyre jobban dobogot.
Nem láttam még ien szépet,
Páratlan e-világban,
Még is könyeit törölte
S mosolygott zavarában.
Nem hittem volna,
Hogy van ki képes
Ien szépséget bántani,
Ki oly törékény oly értékes.
Még is itt ült meletem,
Könyeit visszafolytva,
S elcsuklott hangon ,
Csak aynit szolt, hogy "SZIA"
Zavaromban még
Válaszolni sem mertem,
Csak elpirult az arcom,
S remegett a kezem.
Még is közelebb jöt hozám,
Fejét vállamra helyezte,
Én átöleltem őt,
S így ültünk egész este.
Nem szolt semmit,
S én nem faggattam,
Életem legszebb estélye volt,
De a leányt többet nem láttam.
|
