---

A legkedvesebb versem

Keresztes Szent János

A KÁRMEL HEGYÉRE VEZETŐ ÚT
(A LÉLEK SÖTÉT ÉJSZAKÁJA)

Vaksötét éjszakában,
szerelem vágyától lángokban égve,
én boldog messze jártam!
Nem vette senki észre,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
biztosan a homályban,
a titkos lépcsőn át utamra térve,
én boldog, messze jártam!
Arcot, ruhát cserélve,
csöndes volt házam, elpihent a népe;
sötét és boldog éjjel,
titokban jártam, senki meg se látott,
nem láttam senkit én sem,
más fény nem is világolt,
egyetlen a szívemben égő láng volt.
Mutatta fényesebben
a délidőben csúcson járó napnál,
utamat hol keressem,
hol vár, kit ismerek már,
hol rejtekünk, ahol most senki sem jár.
Ó, éj, utamra vittél,
ó, virradatnál is gyöngédebb éjjel,
ó, éj, egyesitettél
Vőlegényt kedvesével,
s lányt egyformává téve Vőlegénnyel!
Neki őriztem eddig,
virágzó keblem neki odaadtam,
álomba szenderült itt,
én egyre símogattam,
cédruslomb hűsítette lankadatlan.
Csipkés oromra surrant
a szél, és sebzett gyönge kézzel engem,
játszott hajával ujjam,
csak őreá figyeltem,
aléltan már a sebre nem ügyeltem.
Feledtem azt, ki voltam,
fejem Szerelmesem vállára csuklott,
megszűnt, mi volt, mi voltam,
liliomágyra hullott,
elmúlt a gond, és minden vele múlott.

Minden éjszaka álmaimban
Téged látlak, téged érezlek
Ebből tudom, hogy te is így érzel
A távolságon és
A köztünk lévő űrön túlról is
Eljössz megmutatni, hogy az érzéseid változatlanok

Közel vagy távol, bárhol is vagy
Hiszem, hogy a szívemben tovább élsz
Egyszer majd kinyitod az ajtót
És itt vagy a szívemben
És a szívemben tovább élsz

A szerelem csak egyszer érinthet meg minket
És ez egész életen át tart
És soha nem múlik el, míg el nem múlunk

A szerelem az volt, amikor téged szerettelek
Igaz szerelemként őrzöm
Egész életemben örökké szeretjük egymást

Közel vagy távol, bárhol is vagy
Hiszem, hogy a szívemben tovább élsz
Egyszer majd kinyitod az ajtót
És itt vagy a szívemben
És a szívemben tovább élsz


Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak

]átölelsz
...minden folyvást rohan
várandós tettek cibálnak
az élettenger hangos hullámveréssel
ostorozza nyugalmam partjait...

karjaidban minden mozdulatlan, az idő
mit milliárd éves bolygók mozgása generál
most apró tócsa a padlón,
mely lassan elszivárog a rések közt

ölelésed átszövi megrekedt létem,
mint vadszőlő az elhagyott lakot
árnyékodban elcsitulnak a tengerzajok,
az égdörgés dúló vihar ádáz morajok

pillanatról pillanatra részeddé válok,
magadba engedsz,
mint tűzhely a láng hevét és megtöltöd
meleggel szobánk létterét...

szemeidben nyugodt vizekre leltem,
a csend szigetére,
most oda építem házam és ültetem kertem
hozzád térek minden nap édes Szerelmem



Mikor egy álmomra ébredtem fel
Már tudtam, csak ő kell
Kerestem őt, de nem leltem sehol
Egész éjen át, vártam rá
De csak álmaimban találtam rá

Rólad álmodom már minden éjjel
Átölelsz majd forró szenvedéllyel
Testem most a szerelem járja át
Álmaimból lépj ki, gyere velem
Lépj ki, gyere velem
/éld át, gyere velem, éld át, gyere velem/

Mindenhol őt kutattam
Sötét utcákat róttam
Kerestem őt, de nem találtam rá
Hol lehet? Hol keresselek?
Talán csak álmaimban szeretsz belém

Rólad álmodom már minden éjjel
Átölelsz majd forró szenvedéllyel
Testem most a szerelem járja át
Álmaimból lépj ki, gyere velem
Lépj ki, gyere velem
/éld át, gyere velem, éld át, gyere velem/

Rólad álmodom már minden éjjel
Átölelsz majd forró szenvedéllyel
Testem most a szerelem járja át
Álmaimból lépj ki, gyere velem
Lépj ki

Rólad álmodom már minden éjjel
Átölelsz majd forró szenvedéllyel
Testem most a szerelem járja át
Álmaimból lépj ki, gyere velem
Lépj ki, gyere velem


Egy volt, csak egy, akit szerettem,
Nem volt fiú, nem volt leány,
Miatta létem elvesztettem,
Mert engem balszerencse hány.
Röpűltem őt forrón ölelnem,
A régvárt óra volt jelen,
De forróbb volt ő mint szerelmem,
S halálra égtem hirtelen.

Ég nem vagyok, de csillagim ragyognak;
Kert nem vagyok, s virúl a rózsa rajtam;
Tűz nem vagyok, s lángolhatok, hevítek.
Örök havat látsz halmaim felett,
S nem olvad az, bár forrjon is hevem.
Gyöngéd alakra képez a természet,
Fegyvert sem ád, mégis szivet lövellek,
S vérző sebekkel tépem kebledet.
De gyakran, ah, ha győztem, győzetem,
Rabom valál s raboddá kelle lennem,
S az életet veled futom keresztűl.
Te karjaidban ápolsz engemet,
Hiában, én majd lassan hervadok,
S újabb virág kél nyomdokim felett,
És benne képed hű mását leled.

Eddig csak álmodtunk, terveztünk még,
most valóra válhat minden ami szép.
Az élet, a munka tárt karokkal vár,
S hogy szép lesz-e, csak rajtunk áll.

Örökkön háborog a tenger

Tenyerembe tettem a lelkem,
Nézd, milyen szép százlátó üveg
De ő gyémántokat szedett elő
Mert ő az embert sose érti meg.

Sándor Márton
Szívem Megváltója

Szívem kulcsát elveszíthettem hazám hágóiban bárhol,
Zárt zord-rácsos kapuját veszélyeztetve, egy illetőre inthet Ámor.
Egy illetőre, ki minden tekintetét felém fordítja tényleg,
Rám rontanak szerény személyében az elveszett, ősi szenvedélyek,
Ezerszer megbántam már, hogy kitártam bár szüntelen,
Lelkem szúró szívfájdalmából menekülésem nem lelem,
Elmulasztott ígéretek, porig romboltak örökkévalómba,
Majd eljön egyszer - ki bilincsben tart, nem ereszt el - szívem megváltója!





Álom, szelíd kis húga a Halálnak.

Tedd a szememre hűs gyerekkezed,
De képet ne varázsolj elibém,
Ne varázsolj se búst, se édeset,
Szemem fényébe szórd a homokot,
Szürke porát az öntudatlanságnak,
Mély sülyesztőn vidd le a színeket,
Aludjak, ó de álmokat ne lássak.
Álom, szelíd kis húga a Halálnak,
Mondd, hát az ébrenlét nem álmodás?
Nekem van elég álmom éberen,
Hajózzál, Álom, zsibbadt véremen,
De utast ne vigy magaddal a hajón!


Valamit kérnek tőled.
Megtenni nem kötelesség.
Mást mond a jog,
mást súg az ész.
Valami mégis azt kívánja: Nézd,
tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Messzire mentél.
Fáradt vagy. Léptél százat.
Valakiért még egyet kellene.
De tested, véred lázad.
Majd máskor! - nyugtat meg az ész.
És a jog józanságra int.
De egy szelíd hang azt súgja megint:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet.

Valakin segíthetnél.
Joga nincs hozzá. Nem érdemli meg.
Tán összetörte a szíved.
Az ész is azt súgja: Minek?
De Krisztus nyomorog benne.
És a szelíd hang halkan újra kérlel:
Tedd meg, ha teheted!
Mindig arra a harmadikra hallgass,
mert az a szeretet!

Ó, ha a harmadik
egyszer első lehetne,
és diktálhatna, vonhatna, vihetne!
Lehet, elégnél hamar.
Valóban esztelenség volna.
De a szíved békességről dalolna,
s míg elveszítenéd,
bizony megtalálnád az életet!
Bízd rá magad arra a harmadikra!
Mert az a szeretet.



Azt mondják, hogy fényt hintek szerte-szét
- Én olyan sötétnek tudom magam. -

Azt mondják, köszöntésem: békesség.
- S be nyugtalan vagyok, be nyugtalan! -

Azt mondják, dalom ír és enyhülés,
És több, mint szépség: jócselekedet.

- Bennem dúl a magamra-ismerés,
S meaculpázva verem mellemet. -

Azt mondják, aki találkozik vélem,
Hogy tőlem ő kapott ajándékot.

- S én tehetetlen, sajgó kínnal érzem,
Hogy mindenkinek adósa vagyok. -

Ó, Barátaim, ha egy fénysugár
Lelketekig hullt, át a lelkemen:

Nem enyém az a fény, csak bennem jár.
Istennek köszönjétek, - ne nekem!

Add a kezed- Reményik Sándor





Add a kezed, így szépen, csöndesen,
Nyugodtan add.
Sima, ragyogó tükör a szívünk,
Nem vet hullámokat.

Add a kezed, ilyen jó hűvösen.
A csóknak édes mérge
Megmérgezné a nyugodalmunkat,
Ha hozzánk érne.

Add a kezed, nincsen vágy a szívünkben,
Innen hova hághatna még a láb?
E csönd, e béke: ez itten a csúcs
És nincs tovább.

Add a kezed; lenn lakodalmas nép,
Mirtusz menyasszonyfőn;
A mirtuszt édes, irigyled-e még
Itt, e kopár tetőn?

Add a kezed, itt fenn, hol semmi sincs,
S a zuzmó tengve él,
A lelkünket a nagy csend összehajtja,
Mint két ágat a szél.

Add a kezed, látod lemegy a nap;
A nappal szembe
Nézzünk így, győzelmesen, szomorún,
Kezed kezembe.

Add a kezed, egy percig tart csupán
Ez az igézet -
Ó de ez mélyebb, mint a szerelem,
S több mint az élet!